Hogyan keltessünk ki egy dínót?

Úgysem hiszitek el, de azért elmesélem, a képek meg csak meggyőznek minden kétkedőt. Otwayban, az égig érő fák és dinoszauruszok erdejében találtunk dínó tojást. No jó, ez azért nem igaz, vettünk az ajándékboltban, miután jól megáztunk a nagy zuhiban.

A tojás a következőképpen néz ki:

dino-tojas1

Ez a tojás nem a meleg hatására kel ki, szóval senki se várja, hogy rajta kotlanánk, vagy a homokban ásnánk el, hogy a nap meleg keltse ki. Ebből a tojásól úgy kel ki a dínó, ha vízbe rakjuk. Talán olyan ez az egész, mint annak idején a tamagocsi láz volt. Hosszú távon kell lefoglalni a gyereket, és így napokig tartó élményt nyújt. Ami kell, az egy megfelelő méretű doboz vízzel megtöltve, de arra ügyelve, hogy bőven maradjon hely a növekedéshez.

dino-tojas2

Egy nap után már repedések keletkeznek a tojáson. Gondolhatod, hogy innen kezd érdekesség válni a dolog.

dino-tojas3

A második napon annyira megreped a tojás, hogy már valamelyik testrész is kikandikál. Dehát nagy kérdés, hogy egyáltalán milyen állat is fog kikelni, illetve milyen testrészt látunk – ne felejtsük el, hogy „kismillió” dinoszaurusz létezett…

dino-tojas4 dino-tojas5

A harmadik napon aztán ki lehet venni a vízből a tojáshéjat, lévén már nem sok funkciója maradt, innentől az állat magától nő még egy kis ideig.

dino-tojas7 dino-tojas6

Egy kifejlett példány aztán így néz ki:

dino-tojas9

A dínó anyaga egyébként valami kocsonyás anyag, aminek a víz hatására megnövekedik a térfogata. Kicsit olyan nyálkás az érintése, de meg lehet szokni. :-)

Ha úgy döntünk, hogy most már eleget nőtt, és kivesszük a vízből, akkor néhány nap alatt, szép lassan összetöpörödik az óriási dínó. Nem kell félni, nem visszafordíthatatlan a folyamat, csak pár napra újból vízbe kell rakni és visszanyeri a maximális méretét. A jó hír, hogy nem csak dínókat, hanem egyéb, ma is élő ausztrál állatokat, például kacsacsőrű emlőst is lehet hasonló ajándékként megvásárolni – nemcsak Otway-ben, hanem többek között az Australian Georgraphic boltjaiban.       

Kropi

Megosztás:
  • Facebook
  • Google Bookmarks
  • Google Buzz
  • Add to favorites
  • PDF
  • RSS
  • MySpace
Posted in Gyerekprogram | Tagged | Leave a comment

Az első nyaralás

Igaz, már egy hónapja történt, mégsem lehet kihagyni a blogból az első közös nyaralásunkat. Eddig nem „mertünk” útrakelni a kölykökkel. A „meréshez” persze meg kellett várni a jó időt, illetve nem szándékoztunk rögtön repülős úttal melegebb tájakra vonulni (értsd ezalatt mondjuk Queenslandet). Mindenképpen autós utazást akartunk és a Lorne-ban, a Nagy Óceáni Úton megrendezésre kerülő „Mólótól a kocsmáig” úszóverseny épp kapóra jött. A hangzatos nevű úszóverseny hasonlatos a Balaton-átúszáshoz vagy az öböl-átúszáshoz, csak ezt a hideg óceánban rendezik az ausztrál nyárban, januárban. A versenyről nem is írnék többet, részletes leírást a másik blogom, a www.triXL.blog.com tartalmaz.

Mivel a versenyt szombati napon rendezték, ezért arra gondoltunk, hogy egy hosszú hétvégét lehetne eltölteni a környéken, tehát induljunk péntek reggel, és két éjszakát alszunk valamilyen jó kis szálláson. A jó kis szállást azonban nem olyan egyszerű megtalálni ha éppen az év leglátogattabb hétvégéjén akarsz megszállni adott településen. Bár novemberben ismert volt, hogy januárban ide fogunk jönni, már nem volt elérhető szállás Lorne-ban. És környékén. Azért sikerült egyet találni 15 kilométerre, de aztán a verseny előtt egy héttel megejtett telefonhívással kiderült, hogy hiába fizettük be a szállás teljes díját még novemberben, választhattunk a teljes, befizetett összeg visszatérítése és egy 40 kilométerre lévő szállás között. Mivel semmiképpen sem szerettük volna kihagyni ezt a hétvégét, belementünk a cserébe, így Skenes Creek festői kilátással kecsegtető szállását vettük célba.

A péntek reggel jól indult, már előző este bepakoltuk a cucc nagy részét a kocsiba, a ruhákon kívül kis ágy-sátor Daninak, ágyrács Bendőnek, hogy senki se szenvedjen hiányt. Az első etap Rowville-Geelong, hiszen ekkora gyerektől nem lehet elvárni, hogy egy három órás utat kibírjanak szaladgálás nélkül. Reggel akkor indultunk, mikor Dani másodszor ébredt, addigra minden készen állt.

Csak egy kis kitérő. Dani és Bendő este hét körül fekszenek, s míg Bendő óramű (és Villám) pontossággal 7:05-kor kel, Dani fél hat és fél hét között valamikor. Azonban amint befejezi a reggeli zabkásáját megy vissza aludni, és egy átlagos napot figyelembe véve még nyolcig-fél kilencig tovább durmol. No, ezt a második felkelést akartuk mindenképpen megvárni, addig Bendő is megette a maga nutellás lepényét, meg mi is felhörpintettük a reggeli kávénkat.

No, minden kölyök a helyén, cucc a csomagtartóban, szép napsütéses időben indultunk el. A gyerekek bámészkodtak és egy-egy látványosságnak, értsd ezalatt egy-egy színesebb autónak vagy komolyabb kamionnak nagyon megörültek. Aztán uncsi szakaszok is jöttek, ekkor énekléssel meg játékokkal próbáltuk múlatni az időt. Geelongba a kedvenc barkács áruházunknál, a Bunningsnál álltunk meg. Az a jó ezekben az áruházakban, hogy mindig van gyermek-sarok – ebben most sem tévedtünk -, így a lurkók mászhattak fel, s alá, csörömpölhettek a xilofonnal, meg hasonló gyermekszívet megdobogtató tevékenység iránti igényüket élhették ki. Miután a csapat lefáradt, visszapattantunk a kocsiba és megcéloztuk Lorne-t, abban bízva, hogy már fel lehet venni a másnapi verseny részvevőinek adott információs-ajándék csomagot. Ebben persze tévedtünk, de azért jó volt szemügyre venni a pályát, meg mivel a csapat meg is éhezett, egy pizzát is beujítottunk, aztán jött az utolsó, legrövidebb szakasz Lorne és a célállomás között.

Ha még nem hallottál Skenes Creek-ről, akkor az nem véletlen. Mindössze pár utcányi település, azok nagy része is földút. A hely egyetlen látnivalója a kempingje, ami a főút (Great Ocean Road) és a homokos tengerpart között fekszik, ami alapvetően errefelé is ritka. Szóval reggel, mikor kimászol a sátradból/lakókocsidból nem kell átmenned az úton, máris strandolhatsz vagy szörfözhetsz. Csak a gumiruhát ne felejtsd el.

A szállásunk a falu felett, az erdőben volt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az óceánra, mármint azoknak, akik az első sorban kaptak helyet, mi „csak” a völgyre láttunk rá, igaz, az is szép volt. A faház, amit béreltünk – ők fellengzősen villának hívták – egyike volt annak a kilenc háznak, amit  egy elég dimbes-dombos erdőben szórtak szét. A mi házunk – a völgy felől – több méteres lábakon állt, senkivel sem volt közös falunk, így igazán háborítatlanul nyugalomban volt részünk. Kipakolás után egy adag madáreleséget találtunk a konyhában, úgyhogy – tasmániai tapasztalataink birtokában – biztosak voltunk abban, hogy estefelé vendégeink lesznek.

Dani termésetesen alszik még délutánonként, így egy csendes pihenőt engedélyeztünk neki mielőtt megcéloztuk a strandot. Általában fel szoktam készülni adott helyből mielőtt valahova utazunk, most is tudtam, mi merre, de egy dolognak nem mentem utána: milyen hideg az óceán ekkortájt. Leértünk a partra, elég felhős is volt, de mindenképpen meg akartunk mártózni. No, ebbéli elképzeléseim kettő másodperc alatt foszlottak szét, ami alatt a jobb talpamat ért dermesztően hideg vizről elindított ingerületet a közel két méterrel magasabban lévő agyam feldolgozta. Innentől kezdve engem nem lehetett meggyőzni, maradt a homokban futkosás,

bendo-a-tengerparton

homokozás,

dani-a-tengerparton

az is csak tisztes távolságra a hullámoktól. Zárójelben jegyzem meg, a hétvége után megnéztem a vízhőfokokat és mosolyogva olvastam, hogy idén érezhetően melegebb az óceán, lévén, hogy az év ezen szakaszában 16 és fél fok az átlagos vízhőmérséklet, na ja, az ide érkező hullámok egy része az Antarktisz felől indul.

A szállásra visszaérkezésünk után vacsoraidőben természetesen megérkeztek a vendégek is pár kakadu és színes papagáj várta, hogy ők is kapjanak a konyhában tartott madáreleségből.

kakadu-etetes2

Az éjszaka sajnos nem volt nyugodt. Bendőnek az új hely furcsa volt, többszor is felkelt, aztán kiderült ,nem csak az új hely okozta a gondot, lázas is lett, épp a nyaralás első napján…  

Másnap reggel a csapat szokásos időben kelt – tudod, vannak dolgok, amik nyaralás alatt sem változnak -, így egy kis reggeli játék is belefért azelőtt, hogy a versenyre elinduljunk. Szerencsére mi a jó irányból jöttünk Lorne-ba, nem volt semmi forgalom, hiszen a résztvevők nagy része Melbourne-ből jön. A verseny pikk-pakk lezajlott, az én korcsoportom délután egykor indult, amikor perdig eljöttünk a városkából, akkor az utolsó csapat harcolt a hullámokkal.

Délutánra – mivel a strandos program szóba sem jöhetett Bendő betegsége miatt – dinó kiállítást tervetünk be. Nagyobbik fiúnk mostanság dinoszaurusz-lázban ég, így kapva-kaptunk az alkalmon, hogy ellátogassunk Apollo Bay-re, ahol a világot megjárt dinó-kiállítás található.  A kiállítás érdekes volt, de neki a dinoszauruszok olyan színes, hatalmas lények, amelyek a rajzfilmen futkosnak, így az itt kiállított csontvázak nem hozták lázba, bármennyire is komoly tudományos jelentőséggel is bírnak. Az ajándékboltban vásárolt dínós pecsét persze maradéktalan elégedettséget váltott ki. A faházban vacsoraidőben természetesen újra megetettük a vendégségbe hozzánk érkező madarakat, és a szokásos esti rutin után – az előző éjszakához képest – kicsit nyugodtabb éjszakánk volt.

Hogy repül az idő, már vasárnap reggelre ébredtünk, és utazunk is haza, így a szállást egy gyors bepakolás után el is hagytuk, majd közös reggelire neveztünk be Apollo Bay egyik reggelizőhelyén. A kaja nagyon jó volt, a gyerekek élvezték a ki-be járkálást, ugyanis amíg a reggelinket kihozták, a két kópé a vendéglátóipari-egység két ajtaján felváltva próbált meglógni a helyiek és nyaralók által alkotott közönség legnagyobb tetszésére. A reggeli után már mindenki készen állt egy kis túrázásra, így megcéloztuk Otwayt, az égig érő magas fák és a dinoszauruszok otthonát. Az első tasmániai utunkon már volt hasonlóban részünk, amikoris sétálni voltunk a lombkoronák magasságában, de szűkebb hazánkban – Victoriában -, még nem éltünk át hasonlót. Az út elég kanyargós volt, lévén, hogy egy hátsó úton mentünk, de csakhamar elértük a nemzeti park bejáratát. A kocsit leparkoltuk, s mivel éppen sütött a nap, mindenki csak egy szál pólót vett fel, bár egy kis szél lengedezett.

A főépülettől aztán elindultunk lefelé az erdőbe. Pont, amit vártunk: harapnivaló levegő, mohás,magas fák, jól kialakított ösvények. Aztán a térkép szerint egy mellékágon dinó-kiállítás volt „megépítve”. A fák közül elő-előbukkantak kisebb-nagyobb dinók,

dino-osveny-1

amelyek természetesen teljesen lázba hozták az arra fogékony lurkóinkat, főleg az idősebbiket.

dino-osveny-2

És képzeld, a végén még T-Rex is volt! Döbbenet!

A dinóösvény után érkeztünk meg a fő attrakcióhoz, a magas ösvényhez.

otway4

A fémszekezetet 12 oszlop tartja, a  talajszínttől 24-40 méteres magasságban lehet rajta sétálni, és valóban új élményt ad, rajta sétálva egy más szemszögből látod a világot, de legalábbis ezeket a gyönyörű fákat.

otway2

Az „égi ösvény” pár helyen elágazott, van rajta egy torony, amivel még magasabbra merészkedhetsz, de természetesen az egész teljesen biztonságos, nem kell félni, hogy kiesel belőle, az építmény elméletileg 280 km/h-ás szelet is ki kell, hogy bírjon. Az egész turistaút érdekesen van kiépítve, ugyanis, amikor elhagyod a „fém ösvényt”, a visszaút a szerkezet alatt vezet, így rögtön lehet viszonyítani, milyen magasan jártál pár perccel előbb.

otway1

No, ha eddig nem volt részetek izgalomban, akkor most majd lesz.  Minket pont itt kapott el a nyári zápor. Az egész túra legalacsonyabb pontján. Gondolhatod, mit éreztünk. Mivel Dani kocsival volt, ezért beneveztünk egy komoly „babakocsival hegymászás” versenyszámra. Dani ugye félig fedve volt az árnyékolóval, de a lábára neki is jutott az esőből. Én meg, mint aki a hegyoldalon ekézik, toltam a kocsit ahogy bírtam. Ági közben Bendőt kapta fel, lévén ez tűnt a leggyorsabb helyváltoztatási megoldásnak. Mi, Danival pár perccel előbb érkeztünk fel a hegyre, mint Ágiék, amikoris döbbenten szembesültem vele, hogy kicsi fiúnk a nagy izgalom ellenére  – életében először – elaludt a babakocsiban, a nagy „Mecsek rallyban”. No, ilyet még nem pipáltam, dehát minden jó, ha a vége jó, úgyis azon filóztunk, hol fog Dani aludni, merthogy az autóban sem igazán szeret. Probléma megoldva. A büfében vettünk ebédre valót – stílusosan rántott dínódarabokat krumplival -, majd megvártuk, hogy elálljon az eső és visszamentünk a parkolóba, az autóhoz.

A hazaúton már nem történt semmi érdekes. A hátsó úton jöttünk, így a Nagy Ócáni Út lenyűgöző szépsége helyett a praktikusan széles Princess Highway kilométereit faltuk reménykedve abban, hogy a lurkók alszanak egyet a hosszú úton.

A hétvége minden nehézsége ellenére jól sikerült, megmutatta, hogy mire figyeljünk oda, ha legközelebb útra indulunk a kölykökkel. Valószínűleg a harmadik éjszakától már minden rendben lett volna, de nincs „ha”, most csak ez a rövid útazás játszott be, ebből próbáltuk kihozni a legtöbbet. Az úszóversenyt sikerült teljesíteni, a gyerekek dínós élményekkel gazdagodtak, kakadukat és papagájokat etettünk az erkélyen és kirándultunk Victoria egyik legszebb erdejében – ki kívánhatna élményekben gazdagabb első nyaralást?

Kropi

Megosztás:
  • Facebook
  • Google Bookmarks
  • Google Buzz
  • Add to favorites
  • PDF
  • RSS
  • MySpace
Posted in Gyerekprogram, Kirucc, Sport | Leave a comment

Az első úszólecke – Dani

Itt a nyár és a strandszezon, ennélfogja már jópárszor voltunk strandon, de „rá kellett jönnünk”, hogy a fiúk még nem tudnak úszni. Éppen három évvel ezelőtt voltunk Bendővel az első úszóleckéjén, aztán a tanfolyam után utaztunk haza, és miután visszajöttünk már nem folytattuk, már nem is emlékszem, miért.

No, most úgy döntöttük, hogy itt az idő, hogy mindkét kópé megszerezze a „vízi jártasságot”. Találtunk egy népszerű úszóiskolát a közelben, és mivel éppen a héten kezdődnek a tanfolyamok, tegnap sikerült is a beíratkozást megejteni. Dani csoportja nem volt kérdéses, ővele mindenképpen együtt kell a medencében lenni, de Bendő két csoportba is mehetne, így neki egy tudásszint-felmérőn kell részt vennie. Sajnos nem volt időpont a felmérőre ma reggelre, így Bendő csak jövő hétvégén tud kezdeni, amikorra már kiderül, hogy melyik csoportba mehet.

A Jóbarátokban Phoebe – akinek ikertestvére van a sorozatban – mondta egyszer, hogy bár a nővére csak pár perccel előbb született, de aztán minden érdekes dolgot (első lépések, első szavak) is pár perccel előbb csinálta mint ő, ami azt eredményezte, hogy a szülei mindig csak legyintettek a fiatalabb teljesítményére: „ó, ezt már láttuk”. Egy kicsit így éreztem én is. Bendő ahogy nőtt, úgy mutatott mindig újabb és újabb dolgokat, amik egy kezdő apa számára természetesen a világ legnagyszerűbb dolgai voltak, aztán amikor ugyanezt a Danitól láttuk, nem tagadom, elismeréssel adóztunk a teljesítménynek, de már nem számított akkora szenzációnak.

Ez változott meg a mai napon. Danival elmentünk az órára, és bár szinte pontról pontra ugyanazokat a gyakorlatokat kellett végrehajtanunk mint Bendővel – labdák összeszedése a vízből, körjátékok, vízből kiemelés, vízen úszó matracon sétálás -, mégis annyira ügyesen csinálta Dani, hogy teljesen oda voltam érte. És büszkeség töltött el. A csoportban csak hét nebuló volt, a kísérő papák, mamák meg vegyesen. Azért nem kell félni, hogy csak ilyen kevesen lettünk volna, a medencében rajtunk kívül még három másik csoport edzett.

Dani imádta az egészet, csapkodta a vizet, mindent megcsinált, amit kellett. Be kell vallanom, inkább én bénáztam, hiszen az énekelt dalokat én nem tudtam együtt énekelni a többi papával, mamával.  Egyszerűen még nem ismerem az összes ausztrál gyermekdal szövegét, ugye, aki a „süss fel napon” szocializálódott… A végén jött az a rész, amikor a gyerekeknek egy a vízen ringatózó gumimatracon kellett az egyik végéből a másikba sétálni, ahol a szülők várták a másik oldalon a lurkókat.

Jön az első kislány – végig lépdel, jön a második kislány – nem volt hajlandó elengedni a foglalkozást vezető nyakát, aztán a harmadik kisfiú, aki végigmászott a matracon. Na, ez nem lesz könnyű így elsőre, és amit semmiképpen sem szerettem volna, hogy bármilyen szempontból rosszul érezze magát Dani. No, újabb gyerek, újabb mászás, aztán jött egy kislány, aki – az eddigiekhez képest – végigrohant a matracon. Le voltam döbbenve, ez ugye most vicc? Honnan jön ez a kiscsaj? Sebaj, majd kifaggatom az édesanyját! A következő a mi fiúnk volt. Átadtam az edzőnek, és odamentem a matrac végére. Dani rámosolygott az ismeretlen nénire, aki ráállította a tényleg imbolygó matracra. Ne felejtsük el, másik három csoport kavart hullámokat a medencében… És ekkor megtette az első bátortalan lépést. És a másodikat. Nem volt rohanás, csak az az óvatos lépegetés. Már csak három, kettő, egy, APA! Átölelt és komolyan mondom, látszott rajta, hogy büszke a teljesítményére. Hát még én! A második körben már nem volt értetlenkedés. Minden ugyanúgy zajlott. Első kislány lépdel, második kapaszkodik, aztán a végén kislány átrohan, majd Dani határozottan gyorsabban átlépdel. Sikerült! Kerek a világ! Ja, és kiderült, a „szuper ügyes” kislány nemsokára három lesz, és hat hónapot már lehúzott itt az úszóiskolában. Ja, akkor már nem is akkora szám.

Az óra után megkaptuk a következő „tervet”:

uszas-terv-blog

Nem találtam rá jobb szó, ez a „pontgyűjtő” azt hivatott mutatni, hogy melyik gyakorlatot sikerült már elvégezned. Az egyes órákon az akkor először elvégzett feladatok után matrica jár, amit fel lehet ragasztani a táblára, ami egyébként mágneses, így mától a hűtőszekrény ajtaján hirdeti a világnak az elért teljesítményt. Ma a „kardhalacskává váltam”, „vizes játékokhoz csatlakoztam”, illetve a „lelocsolták az arcomat vízzel” pontokat szereztük meg. Az elkövetkező kilenc hétben – többek között – a „kimásztam a medencéből egyedül”, „kinyitottam a szemem a víz alatt”, illetve a „magabiztosan tudok ugrani” vár ránk. Már alig várjuk!    

Kropi

Megosztás:
  • Facebook
  • Google Bookmarks
  • Google Buzz
  • Add to favorites
  • PDF
  • RSS
  • MySpace
Posted in Gyerekprogram, Mindennapok, Perszóna | Leave a comment

Dani – Felsőbb osztályba léphet…

… avagy „a gyermekkor sem tűnik el csak változik”, ahogy Kowalsky és a Vega énekli a Fekete lepkében. A hétfői nappal Dani új csoportba kerül, a 15 hónaposok közé. Nagy lépés ez, elszakadni a pisisektől és továbblépni a kettes számú bölcsi csoportba (Nursery 2).

De nézzük csak, hogy milyen csoportok is vannak a bölcsi-oviban! A childcare-be hat hetes kortól lehet beadni a babákat, akik az egyes bölcsi csoportba (Nursery 1) kerülnek. Dani most innen távozik. A következő csoportba 15 hónapos és két éves kor közötti picik vannak. A nagy előnye ennek a csoportnak, hogy itt már csak aktív babák vannak, akikkel lehet játszani. Az ülni sem tudó picikkel a mi folyton sétáló lurkónk már nem tudott mit kezdeni, így most kifejezetten felüdülésként élte meg a beszoktatás napjait. Bár hivatalosan Dani jövő hétfőn lép át a következő csoportba, gyakorlatilag már a múlt héten is naponta több órát töltött el ott. A változás persze nemcsak a másik szobát, más játékokat, más óvónéniket jelenti. Az eddigi csoportjának külön szoba állt rendelkezésre az alváshoz (kiságyakkal). Az új csoport azonban ugyanabban a szobában alszik, ahol napközben vannak, csak szivacsokat adnak alájuk és besötétítik a szobát ebéd után. Persze az étkezések is változnak, mást várnak el az egyéves és a másfél éves lurkótól az asztalnál…

 A következő csoportba a kettő-kettő és fél évesek, aztán majd a kettő és fél – három évesek lesznek.

Bendő jelenleg a három-négy évesek között van, ő nem vált csoportot most, lévén, hogy ő annak ellenére a három évesek közé került, hogy akkor még nem is töltötte be a hármat. Nem láttuk értelmét egy új oviban olyan csoportban kezdeni, amit pár hét után elhagyott volna.

De miért most vándorolnak a gyerekek a csoportok között? A nagycsoportosok már kirepültek, hiszen a nyári szünetet követően a héten elkezdődött a 2012-es tanév. Ezek a gyerekek az ötévesek, hiszen Ausztráliában ilyenkor kezdik a gyerekek a sulit. Tehát a négy-öt éves korosztályba (mondjuk hívjuk nagycsoportosoknak) most azok a gyerekek kerültek, akik jövő februárban kezdik az iskolát. Bendő meg természetesen még nem kezd jövőre, így bár jópáran leléptek az ő csoportjából, ő még egy évet el fog itt tölteni. Amikor kezdett a csoportban, akkor legfiatalabbként is a legmagasabb volt, mi lesz, mikor továbblép? Dehát, majd meglátjuk, ezen nem érdemes gondolkodni.

A fő, hogy Dani jól érzi magát az új helyen, és ha az udvaron vannak, akkor a kerítésnél állva látja ha megérkezek a kocsival, így már messziről tud üdvözölni…  

 Kropi

Megosztás:
  • Facebook
  • Google Bookmarks
  • Google Buzz
  • Add to favorites
  • PDF
  • RSS
  • MySpace
Posted in Baba, Mindennapok | Tagged | 2 Comments

Top 10

Azt gondolom, hogy egy versenyben az első tízbe bekerülni mindig dícséretes dolog. Nos, most ez történt velem, illetve az egyik projektemmel: jelölték elnöki különdíjra. Írtam már arról, hogy a cégünk nagyon komolyan veszi a 6 Sigmát, a program kezdete (2001) óta több, mint huszonötezer projektet fejeztek be, amely csaknem négy milliárd dollár megtakarítást eredményezett.

A tavalyi évben az üzletágunkban (globálisan) 318 projekt „kapott zöld pecsétet” a projekt végén. Ez mindenféle projektet jelent: zöld és fekete öves projekteket; több millió dollár megtakarítást eredményező és megtakarítást felmutatni nem tudó projekteket, illetve hagyományos és vevőinkkel közösen végrehajtott projektet. A jelölésre vonatkozó kiválasztási folyamat nem teljesen ismert számomra – hiszen eddig nem is tudtam róla, hogy jelöltek -, de azt tudom, hogy most a negyedik körben vagyok.  

Ma este (mármint nekem este, magyar idő szerint délelőtt, az amerikaiaknak meg kora reggel) lesz egy telekonferencia, ahol egy tíz perces prezentációt kell tartanom az üzletágunk 6S vezetői csapatának a projektről, majd 5 percben kérdésekre válaszolni. Amit vizsgálni fognak az az lesz, hogy hogyan sikerült a kitűzött projekt célokat elérni, mennyire sikerült a 6 szigmás eszközöket használni és a projekt által elért eredmények „maradandónak” bizonyultak-e, ergó a szép számok, a projekt által elért (és mérhető) fejlesztés még most is látható-e a folyamaton. Elméletileg egy (vagy kettő) projekt fog végül továbbjutni.

Megmondom: izgulok ám, mint a fene. A prezentációt már elküldtem, azzal már nem kell törődnöm, de még gyakorolnom kell, hogy tutira 10 percen belül legyek és persze a szavakat se keverjem össze. Mit is kérhetnék? Egy kis szurkolást magyar idő szerint de. 10 körül…   

Kropi

Megosztás:
  • Facebook
  • Google Bookmarks
  • Google Buzz
  • Add to favorites
  • PDF
  • RSS
  • MySpace
Posted in Munkásélet | Tagged | 4 Comments

A tenisz, ahogy mi szeretjük

A mai napon ér véget az 2012-es Ausztrál Nyílt Teniszbajnokság. Tudom, hogy sokat hivatkozok erre a versenyre, de hogy ezt megértsd,  arra gondoltam, hogy összefoglalom nekem/nekünk mit is jelent ez a verseny.

Mielőtt Ausztráliába jöttünk, nem sok időt töltöttünk teniszmeccsek nézésével a tévében. Igaz, hogy gyermekként teniszeztem (egy évet), de mivel szinte csak a futásról és a falazásról szóltak az edzések, ezért el is ment a kedvem az egésztől. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mint afféle rosszcsont gyereknek két balasetem is volt ezalatt a teniszpályán, így kilenc évesen leszűrtem a következtetést: ez a sport nem nekem való.  Évek teltek el, aztán gimis koromban megint játszottam párat, és kb. harmincas éveim elején is, de aztán mindig hosszú évekre a szekrény aljába került az ütőm.

Ebből a látens tenisz-szeretetből zökkentett ki minket az „Open”. 2005-ben január végén érkeztünk Ausztráliába, a verseny utolsó hétvégéjén, így először a 2006-os versenyre tudtunk kilátogatni. Az egész magával ragadott minket. A buli, hogy a meló után kivillamosozol a Melbourne Parkba, ahol másik 10-20 ezer ember ugyanúgy azért megy, hogy jól érezze magát. A sportteljesítmény, amit a világ legjobb játékosai mutatnak. És persze nem utolsósorban a játék szépsége.

Az évek múlásával a jól ismert arcok vissza-visszatértek. Szinte régi ismerősként üdvözöljük Nadalt, Federert, a Willams lányokat, Sarapovát, hogy csak nagy neveket említsek. Többen a mostani kiemeltek közül itt tűntek ki először, így elmondhatjuk, hogy láthattuk, ahogy „kinőtték” magukat. Baghdatis 2006-ban, Tsonga 2008-ban itt játszott először Grand Slam döntőt, a mostani világelső, Novak Djokovic itt nyert először tornát a négy nagyból. És érdekes látni, hogy mennyit változnak ezek az emberek, ahogy siker eléri őket. Van, akinek könnyű volt az indulás, hiszen a ciprusi Baghdatis egy olyan városban játszotta a döntőjét, ahol a világ – Athén utáni – második legnagyobb görög kolóniája ér.

De volt, akinek nem volt visszhang nélküli a kezdet, hiszen Djokovic az ausztrálok nagy kedvencét, az akkor már háromszoros győztes Federert búcsúztatta 2008-ban és mindezt úgy, hogy a teljes stadion a svájcinak szurkolt. Érdekes ez a melbourne-i közönség, ugyanis – és nemcsak a teniszben – általában a gyengébbnek szurkolnak, őt biztatják. Győzelmek ide vagy oda, volt olyan, hogy még Federer ellenfelének is szurkoltak, mikor F. minden versenyét megnyerte, csak azért, hogy ne legyen annyira egyértelmű (unalmas) a meccs.

A versenyzők természetesen köztünk járnak, ma pl. szembe jött velünk Andy Murray az egyik bolt előtt, és aki korán kel – és nyitott arra, hogy „celebeket vadásszon”- , az jópár híres teniszezőt láthat, amikor a Yarra parton kocognak reggelenként.

A mérkőzéseket a Hetes csatorna délelőtt tizenegytől az esti mérkőzések végéig közvetíti, és bizony ez azt jelenti, hogy megtörtént, hogy hajnalig követhetted az eseményeket a tévében. A Foxtel Sport ennél is tovább megy, a verseny első hetén délelőtt 11-ig az előző napi versenyeket ismétlik, 11-től az adott napiakat, szóval nem nehéz tenisz-függővé válni. Ebben a két hétben – legalábbis Victoriában – a világ (és Ausztrália) hírei háttérbe szorulnak a teniszverseny híreihez képest.

Ez az év pedig a minőségi teniszt nézve jó ideig kiemelkedő lesz. A férfiaknál az első négy kiemelt (a világranglista első négy helyezettje) jutott be az első négybe. Nagy szavakkal élve álom-mérkőzések döntöttek arról, hogy ki játsza a döntőt. A világelső Djokovic Murray-t (4.) verte drámai csatában, míg Nadal (2.) Federert (3.) búcsúztatta. Igy a világranglista első két helyezettje között dől el az idei verseny.  Azért nem mondom azt, hogy dőlt el, mert bár kettő és fél órája játszanak a fiúk, még csak 1:1 az eredmény.

A nőknél Victoria Azarenka (3.) élete első Grand Slam-jét nyerte Sharapova (4.) ellen, és ezzel a világranglista élére is ugrott.  

Az igazi „feelinget” persze a személyes jelenlét adja, ott lehet átélni a drámákat, amely egy izgalmas mérkőzés jelent. Most kérdezhetnéd, miért olyan nagy szám a tenisz? Miben különb más sportokhoz képest? Megmondom. Illetve megmondom, hogy én miért gondolom. Először is egyéni sportágról szól, ahol a játékosok nemcsak fizikai, de komoly mentális kihívás előtt állnak. Szerválni mindenki tud, mármint az ide bejutó játékosok közül, akik a sportág krémjét jelentik. Csavarni, lecsapni, tenyerest, fonákot is úgy tud ütni mindenki, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Persze van, aki 200 felett tud szerválni, gyilkos a fonákja vagy szórja az ászokat, de az igazi kihívás, hogy a – férfiaknál – három-négy órás meccseken elkerülhetetlen holtpontokon hogyan lendülnek át. Ha háromszor egymás után a vonalon kívül, attól kettő miliméterre pattan a labda, ha a vonalbírók a mérkőzés feszült pillanatában bekiabálják, hogy kinn volt, aztán kiderül, hogy mégsem. És ez előfordul minden meccsen, s csak az adott versenyző mentalitásán múlik, hogy mit reagál. Djokovic nehezen bírja a melbourne-i forróságot, 2009-ben azért adta fel a mecsset (40 fokban) mert nem kapott levegőt. A pénteki elődöntőn – bár este játszották – egy hasonló helyzet adódott. Látszott rajta, hogy a nagy futás közepette azzal harcol, hogy ne essen össze, hogy elég oxigént bírjon a szervezetébe beszippantani, szinte kóválygott az ember.

Még a legnyugodtabb játékosok is beszólnak ilyenkor a bírónak, nemhogy a temperamentumosak. Az idei versenyen volt, hogy Baghdatis annyira felhúzta magát az egyik meccsen, hogy négy teniszütőt tört szét. Nem úgy, hogy a mecs folyamán amikor rossz kedve volt akkor összetört egyet-egyet, hanem leült, és a kezében lévő ütőt a földhöz vágta, ami persze összetört. Aztán emberünk mivel még mindig nem nyugodott le belenyúlt a táskájába, és a még a nejlonban lévő ütőt kivette és komoly „pöröly-kalapácsozó” mozdulatokkal darabokra aprította. Aztán megint benyúlt a táskába és jött a következő – még csomagolásban lévő – ütő. Rossz volt nézni, de izelítőt adott arról a mentális nyomásról, amit a több órás rohangálás mellett el kell viselni ahhoz, hogy naggyá válhass.

Miért jó még a tenisz nekünk, nézőnek? Mert sosincs lejátszott meccs. Ez több mindent jelent. Először is, senki sem védett. Igaz, hogy az első húsz kiemelt szépen el van osztva a táblán, ami azt eredményezi, hogy a legjobbak minél később találkoznak egymással, de számos esetben „ismeretlen” versenyző miatt esnek ki egykori (és jelenlegi) világelsők akár az első vagy második körben. A másik értelmezése a „sosincs lejátszott meccs”-nek az, hogy a játék szabályai szerint sosem tudod, mikor van vége a meccsnek, ki is a győztes. Ha kosárlabdában a két csapat között negyven pont különbség van a végső sípszó előtt egy perccel, akkor mindenki tudja, hogy ki fog nyerni. Hiszen egy perc alatt nem lehet annyi pontot dobni, hogy megforduljon az állás. Ha a száz méteres síkfutáson kilencven méternél valaki  húsz méterrel vezet, az nagy eséllyel győzni is fog. A teniszben másképp van. Lehet, hogy két szettet már elvesztettél és a harmadikban 1:5 az eredmény, de az esély megvan rá, hogy visszaküzdöd magad, és ha megnyered ezt a szettet – és megnyered a következő kettőt -, akkor akár nyerhetsz is. És jópár meccs ezt mutatta, hogy a meccs adott pontján akár mindkét versenyzőnek volt rá esélye, hogy megnyerje a mérkőzést, de az utolsó pillanatban megrettentette a lehetőség, esetleg fejben nem volt még kész a győzelemre. És egy-egy kilátástalan játszma megnyerése demoralizáló tud lenni az ellenfélre, akiben ilyenkor megkérdőjeleződik a saját teljesítményébe vetett hite. Szóval egy jó teniszmeccs messze nem csak arról szól, hogy vissza tudod-e ütni úgy a labdát, hogy egy fehér vonalak által határolt területre pattanjon elsőnek. A kérdés, hogy képes vagy-e azt elhinni, hogy neked is sikerülhet, és mindehhez meg tudod tenni a szükséges lépéseket.

Persze lenne még pár érdekes adat és megélt emlék, ami mind-mind árnyalná a képet, hiszen – azokat az éveket leszámítva, amikor Dani vagy Bendő pár hónapos volt – minden évben kimentünk a versenyre, de legyen mára ennyi elég, ezért szeretjük, ezért jó a tenisz – szerintem.  

 Kropi

Megosztás:
  • Facebook
  • Google Bookmarks
  • Google Buzz
  • Add to favorites
  • PDF
  • RSS
  • MySpace
Posted in Perszóna, Sport | Tagged , | Leave a comment